1992. 10. 02-én születtem és 2006. 11. 28-án haltam meg, sajnos már nem élek, csak a gazdim szívében.
Csatangoló Csibész Aramis nevet kaptam a törzskönyvbe.
Hangos horkolásom miatt kaptam a Dömötör nevet, röviden csak Dömének hívott mindenki.
Gazdám kiállításra is elvitt, mert szerinte nagyon szép kutya voltam, amit az elért eredményeim is bizonyítanak. Én nagyon nem szerettem ezt a felhajtást. Sokat kellett várni, nem futhattam a madarak árnyéka után, nem lehetett a vízben halakat vagy békákat kergetni. Egyszóval unalmas volt.
1995. szeptemberében a gyõri CAC kiállításra vittek el, ahol a "Kitûnõ III". minõsítést kaptam. Lehettem volna jobb is, de akkor voltunk elõször kiállításon, és a gazdim nem vitt el kozmetikushoz, úgy álltam ki a többi kicsinosított kutyák közé, ahogyan Istenke megteremtett.
Ez a kiállítás nem volt olyan borzasztó, mert hamar vége lett a felvezetésnek, utána még játszani is tudtam az olyan barátságos kutyákkal, mint amilyen én voltam. Egy ilyen játékomat a Gyõri TV stábja meg is örökített. Biztosan az õ tetszésüket is elnyertem. A TV-ben is láttak a gazdim barátai.
1996 júliusában pedig a pécsi CACIB kiállításra mentünk el, ahol „Kitûnõ Res". CAC minõsítést adtak.
Ez a verseny nagyon kellemetlen volt, 8-13 óráig várni kellett a felvezetésre. Ekkor már olyan nagyon sütött a nap, és olyan meleg volt, hogy a verseny közepén nekem a küllembíró asztala alá kellett bemennem. Mindenki derült az egészen, csak szegény gazdámnak kellett magyarázkodni, hogy nem szeretek a napon tartózkodni. Ez a kis csínytevésem az eredményemet nem befolyásolta.
Az utolsó kiállításom ez az év augusztusában volt Esztergomban. Ez egy CAC kiállítás volt, ahol „Nagyon jó” eredményt értem el.
Egy hónap telt el a pécsi kiállítás és az esztergomi között, és láss csodát, itt derült ki, hogy a fülem nincs jó helyen a fejemen, legalábbis a küllembíró szerint. Még azt is mondta, hogy nagy a pofám, pedig meg sem szólaltam. Ekkor a gazdám úgy döntött, hogy vége, több kiállításra nem kell mennem.
Igazi vadászkutya nem lett belőlem, mert szerencsémre iskolába nem lettem beíratva. A neveltetésemet gazdám magára vállalta, ami nem volt könnyű feladat. Sok barátja mondta neki, hogy nem lesz belőlem rendes kutya. De lett, mert hagyta, hogy ösztöneimre hagyatkozhassak. Mindig megteremtette a lehetőségét annak, hogy vadász ösztöneimet kiélhessem.
Nem vezettem naplót, így csak emlékezetből tudom elmondani életem jelentősebb mozzanatait, ami lehet, hogy kicsit zavaros, mert nem időrendben van, hanem témánként, vagy helyszínenként, de így is érdekes lehet.
Tavasszal és nyáron sokat jártunk bányatavakhoz fürdeni, itt a madarak mellett halakat és a békákat is tudtam kergetni. Egy alkalommal el is kaptam egy halat, de olyan csúszós volt, hogy visszaesett a vízbe. Ősszel és télen kedvenc helyünk volt a TV torony környéke, ahol nem csak madarak voltak sokan, de akadt arra nyúl és őz is. Semmi esélyem nem volt, hogy utolérjem őket, de legalább ki tudtak futtatni.
Egy szép őszi napon is a TV toronynál futkároztam, és egy nyulat kergettem. Velünk volt még két fiatal fiú is a kutyájukkal, akiket akkor akart elengedni a gazdájuk, hogy ők is fussanak velem a nyúl után. A következő pillanatban a Fehérvári úton nagy fékcsikorgás, a kocsiból emberek ugráltak ki, a csomagtartóból a vadászpuskák is előkerültek. Az egyik fiú szólt a gazdimnak, hogy hívjon be, mert vadászok, és ki fognak lőni a nyúl kergetése miatt. Az első füttyszóra én, ami még eddig nem fordult elő, most diadalittas arccal odafutottam a gazdihoz, aki azonnal megkötött, így megmentette az életemet, a vadászokkal pedig hosszú vitába keveredett miattam. Meg nem tudták büntetni, mert nem az ő területük volt, aki pedig ott a vadőr volt, az megengedte, hogy kondiba tartsam a nyulakat. Szerinte egy kutya, aki nincs kiképezve vadászatra, nehezen tud megfogni egy nyulat. Neki adok igazat, nem tartoztam a lassú kutyák közé, a lételemem a mozgás volt, de nagyon ki tudtak babrálni velem a nyulak.
Elmesélek egy ilyen sztorit, ami szintén itt a határban történt. Egy alkalommal kergettem a nyulat, már majdnem utolértem, kb. egy méter volt köztünk, ekkor a nyúl egy bokorhoz ért, ahol irányt váltott, én pedig teljes sebességgel be a bokorba. Nem volt kellemes.
Majdnem elfelejtem, fiatalkoromban nekem kellett az összes barátomat kifárasztani, mert én bírtam legtovább a futkosást. Volt rá példa, mikor én is alkalmaztam a nyulaktól tanult technikát.Szabadhegyen a hármas tóhoz jártunk, ahol a sok barátaim mellett, még idegen kutyákat is hoztak a futtatóra. Egy alkalommal hoztak ide egy nápolyi masztiff szukát, akinek mindjárt tettem a szépet. Nem volt erőssége a futás, így nekem sem kellett megerőltetnem magam. Lassú tempót választottam, amikor már majdnem utolért, akkor megfordultam és visszafelé futottam, de neki ez nagyon nehéz feladatnak tűnt. Mackós mozgás miatt, nem tudott olyan hirtelen megfordulni, mint én, ezért mindig elcsúszott a fűben. Nem csak a gazdiknak tetszett a mutatvány, hanem én is élveztem, mert többször is megismételtem. Rajta kívül még nagyon sok hasonló testalkatú kutyabarátom volt. Velük mindig csak én játszottam, mert a többi kutya félt tőlük, én nagyon szerettem őket. Soha nem éreztették velem az erőfölényüket, igaz ők mindig csak birkózni akartak, én meg futkározni. Ezért úgy játszottunk, hogy csak akkor birkóztunk, amikor utol tudtak érni, ez persze nagyon ritkán történt meg. Néha hagytam, nem akartam, hogy elmenjen a kedvük a játéktól.
Engem csak kevés kutya bántott, az egyik, akit Pufinak hívtak. Ő nápolyi masztiff kan kutya volt. Rajta kívül még két németjuhász kan kutya – Szultán és Roy - támadott mindig meg, de őket a gazdájuk uszította rám.
Történt egyszer, hogy gazdimmal lementünk a kutyafuttatóra, ahol már lent voltak a barátaim.
Amint a gazdim őket várta, addig én a tóparton futkároztam. Nem vettük észre, hogy az egyik lépcsőház ajtajában ott van a Szultán a gazdájával. Ők viszont megláttak bennünket, és a kutyát mindjárt rám is uszította a gazdája, ő viszont nem látta a barátaimat közelegni a ház takarása miatt. Amikor rám támadott a Szultán, én egy hangos nyüszítést hallattam, amire az össze barátom semmi perc alatt ott termett. Mindegyik a segítségemre volt, a nagy hős kutya semmi perc alatt megsemmisült, vert kutya lett. A gazdi csak annyit mondott a tulajnak, hogy minden kutyánál van egy erősebb kutya, csak idő kérdése, hogy mikor akad össze vele.
Ahol elnyüszítettem magam, ott lakott egy magyar vizsla barátom, aki majdnem a harmadik emeleti lakásuk ablakán ugrott ki a segítségemre.
Tudjátok a kutyák körében is nagy barátságok alakulhatnak ki, amik felbomlanak, vagy örökké megmaradnak. A gazdim mindig azt mondta: Kutyának kutya legyen a barátja.
